Ooh Hii!

Ismételten sajnálom, hogy tegnap sem írtam semmit, de most itt vagyok. Ma voltam az új sulimban befizetni az ebédet, ott találkoztam Líviával, akivel elmentünk majd később kajálni. Ez viszont nem volt olyan könnyű, mint amilyennek ez így hangzik. Azt beszéltük meg anyával, hogy odaérünk nyolcra...aha...hát nem. Anya miatt lekéstük a vonatot, a következő meg csak fél óra múlva jött ráadásul az is később érkezett meg, mint amikor kellett volna. Ezután még volt hátra egy negyed órás buszút is és nagyjából kilencre oda is értünk. Sajnáltam szegény Líviát, mert egy órányi várakozás az sok. Végül befizettem a kaját és találkoztam is néhány osztálytársammal, pontosabban Renivel, Lilivel, Olíviával és Dinával. Nagyon aranyosak voltak így élőben is, de nem beszéltünk olyan sokat. Utána elindultunk a vasúthoz, hogy elmegyünk Westend-be és pont el is értük a vonatot Líviával. Az volt a szerencsénk, hogy késett tíz percet, különben csövelhettünk volna ott egy órát. Mikor megérkeztünk mentünk is tovább a kajáldába, fel is szálltunk a villamosra és teljesen meglepett, hogy nem érzetem magam rosszul. Természetesen ez eddig a gondolatig tartott és megint elkezdtem szédelegni egy kicsit, de mégsem mondhattam, hogy nem akarok menni.  Egy kis séta után meg is érkeztünk egy kínaiba és kértük is a kaját. Ettünk, közben meg beszéltünk minden apróságról. De tényleg mindenről, kezdve attól, hogy kit tartunk aranyosnak az osztályból és oda kötöttünk ki, hogy nyitunk majd egy állatsimogatót. Beszéltünk még szexualitásokról, meg arról, hogy nem utálunk senkit csak, ha az illető tényleg megérdemli. Már ijesztő egy kicsit, hogy mennyire hasonlítunk, például csak kézfertőtlenítés után kezdtünk el enni, nem szeretnénk gyereket, nagyon jó angolosak vagyunk, nem szeretünk vonatozni, imádunk enni és még nagyon sok minden. Bementünk utána a Mammutba ahol benéztünk egy kisállat-kereskedésbe utána meg vettünk unikornisos matricákat, hogy majd ezzel dekoráljuk ki a japán füzetünket. Negyed kettő körül elváltak útjaink, mert nekem el kellet indulnom haza, amit nagyon ijesztőnek találtam, hiszen nagyon messze voltam az otthonomtól, egyedül voltam és végig szorongva az emberektől és minden mástól nem volt egy kellemes érzés, de nem volt más választásom. Amikor észrevettem, hogy átmentem a hídon teljesen elvoltam képedve. Észre sem vettem odafelé menet, hogy Budán voltam, pedig voltam már arra ugyanazon az útvonalon. Büszke voltam magamra, hogy túléltem, utána már simán hazavonatoztam. Ez így természetesen nem hangzik ijesztőnek, de én mégis úgy beszélek erről, mintha valami halálosan rémisztő dolog lenne, de számomra az...vagyis most már csak volt. Jelenleg úgy érzem, hogy nem csak a város másik végébe tudnék elmenni, hanem akár a világ másik felére is. Na, jó ez azért enyhe túlzás volt, de tényleg nem érzek semmi félelemérzetet, aminek nagyon örülök.

Ma találtam itthon egy kávétermoszt, amit még én kaptam csak el is felejtettem, hogy van ilyenem, de ma egész nap abból ittam. Megjegyzem most is abból iszogatom a vizemet és nem tudom miért, de mintha kávé íze lenne, pedig a termoszt még nem is használtam. Néztem tovább a The 100-ot és már majdnem be is fejeztem a második évadot is. Nagyon tetszik ez a sorozat, szerintem az lesz az új kedvencem.

Most viszont nézzük a tegnapi és a mai kihívásokat!